2. fejezet: Vizesen és sárosan

            Másnap reggel telefoncsörgés ébresztette Dórit. Olyan furcsán érezte magát ezen a reggelen. Hirtelen azt sem tudta hol van. Egy édes álom képe lebegett a szeme előtt. Egy olyané, amit még sohasem álmodott azelőtt. Hirtelen bármit megadott volna, hogy most békén hagyják, had ringassa magát ebben a furcsa, ám mégis kellemes hangulatban.

-Mégis ki lehet az? – nyöszörögte, bár amint nagy hunyorgással körülnézett, rájött, nem is tudna neki senki sem válaszolni, mivel Réka ágya már üres volt. Ásított egy nagyot, majd elszánt elhatározással megpróbált a mobilja után nyúlni, melynek az lett a következménye, hogy lelökte azt. Ám balszerencséjére az egyre idegesítőbb csörgés még ezután sem hallgatott el. Nagy nehezen felvette a telefont a földről, és végre meg tudta nyomni a zöld gombot.

-Halló! – visszadőlt a párnájára.

-Mégis mi tartott ennyi ideig?

-Kriszti? – hangja még mindig kómás volt.

-Nem! A dalai Láma! Mit csináltál tegnap este? Legalább hatszor hívtalak!

-Áhh – ásított. – Mi olyan fontos? – Kriszti nem válaszolt – Kriszti! Ha már felébresztettél, legalább had tudjam meg szenvedésem okát!

-Semmi extra. Csak nem hívtál fel, hogy megérkeztetek, meg ilyesmi.

-Ezért ébresztettél fel hajnalok hajnalán? – na jó. Azért nem volt olyan korán, de azért mégis! Ez a viselkedés szokatlan volt Krisztitől.

-Mindjárt 8 óra! – vágott vissza Kriszti – én meg hallani akartam a legjobb barátnőm hangját!

-Jól van, jól van – Dóri nagy nehezen felült az ágyon –ne szívd úgy mellre! Tudod, milyen vagyok reggel.

-Oké. Milyen a hely? – „milyen a hely?” furcsa, hogy Krisztit érdekli a „hely”.

-Nagyon szép, de mi a baj? Valami gond van Attilával? – (Attila Kriszti aktuális szerelme, és egyben leghosszabb kapcsolatának szenvedő alanya.)

-Nem, csak megint arról a másik csajról áradozott… De te most pihensz. Nem akarlak ezekkel a hülyeségekkel untatni.

-Jaj, Kriszti! Már hogy untatnál? Na mesélj… - azzal Kriszti majdnem 20 percig csak mesélt és mesélt. Hogy mennyire elege van már Attila megjegyzéseiből egy Rita nevű lányról (aki amúgy olyan ronda, hogy rossz ránézni), de azért ennyiért nem akar szakítani Attilával, mert azért még szereti.

-Figyelj, lehet, hogy csak jó haverok. Nekem is van egy csomó fiú barátom, akik soha nem akartak velem járni. Amúgy is. Ha tetszene neki a lány, biztosan nem előtted mondaná. Amúgy nem beszéltél Gáborral?

- Gáborral? – Kriszti zavartan feleszmélt, mintha máshol jártak volna a gondolatai – Miért beszéltem volna vele? A te barátod. Nem is találkoztunk.

-Jó, jó, csak még nem hívott fel. De azért én sem akarom, mert akkor azt hinné, állandóan csak rá gondolok…

-Figyelj, ha beszélnék vele, szólnék!

-Rendben! Nyugi. Én nem dicsérek más barátnőket, szóval ne rajtam vezesd le a dühödet.

-Bocsi, csak kicsit kivagyok.

-Semmi baj. Hívj nyugodtan bármikor!

-Oké! Szia! – Azzal Kriszti hirtelen letette. Hát, ez jó beszélgetés volt. És most? Nagy nehezen feltápászkodott, még egyszer megdörzsölte a szemét, aztán felöltözött. Pont végzett, amikor besietett Réka:

-Oh, végre felkeltél? Hol voltál tegnap este? Nem bírtam fennmaradni, olyan későn jöttél vissza… Jót sétáltál? – de közben egy percre sem állt meg a keze. Sebesen kutatott a bőröndjei között. Dórira hirtelen rátörtek az emlékek. Basszus! Így józan fejjel még jobban kínosnak érezte az este történteket. Eddig eszébe sem jutott hogy tegnap jól beégett egy fiú előtt, majd együtt fürdött vele a medencében. Együtt! Egy másik fiúval, aki nem Gábor! Uram Atyám! Mekkora egy görény!

-Hát... Fogjuk rá… Mi a mai program? – Dóri igyekezett gyorsan témát váltani.

-Anyáék azt mondták, hogy valami városnézés lesz… - kutatott tovább, aztán hirtelen felnézett nővérére: - ugye nem ezekben akarsz jönni? –mutatott az előre kikészített ruhákra.

-Miért, mi van velük? – Dóri nem értette a kérdést. Szerinte minden a legnagyobb rendben van a ruháival. Sokkal inkább a lelkiismerete idegesítette, ami állandóan egy idegesítő nevet húzott a gondolatai közé: Máté.

-De Dóri! Tavasz van. Nem tél! Hét ágra süt a nap! Ebben meg fogsz sülni.

-A pólóban és a rövidnadrágban? – mosolyogva felhúzta a szemöldökét. Nem szabad, hogy a húga észrevegye idegességét.

-Vegyél fürdőruhát. Aztán ha nagyon akarod, vedd vissza rá a pólót, de hidd el, nem lesz rá szükséged. – Mivel Dóri éppen még azt sem tudta eldönteni, hogy érzi magát, jobbnak látta nem vitába szállni a ruha kérdését illetően. Réka úgy sem hagyja magát, ha az öltözködésről van szó. A pasizáson kívül ez a második életcélja: Dóri külsejét „rendbe hozni”.

            Délelőtt 10 órakor elég nagy volt a tumultus a szálló előtt. Ugyanis az összes család kiment a főbejárat elé, hogy megjöjjenek a buszok, amik beviszik őket egy közeli városba. Dóri és a családja is itt ácsorgott. A szülők persze egyből alkalmasnak találták az időt, hogy kifaggassák Dórit, miért nem vacsorázott velük előző este. Szerencsére, amint Réka is lejött (kb. 5 percenként cserélgette a felsőrészeit. Egyszerűen nem tudott megelégedni egyikkel sem) egyből elkezdte az áradozását Ernőről, így most is (mint mindig) egy csapásra ő lett a középpontban. Ám Dóri ezt egyáltalán nem bánta. Sőt! Örült, hogy a szüleinek nem kellett hazudnia, bár még most sem értette, miért nem akar mesélni Mátéról. Hiszen, semmi sem történt. Még csak nem is ő ment oda a fiúhoz, szóval senki sem mondhat semmi. Egy kis szerencsével sikerül elkerülnie Mátét az elkövetkező két napban, utána pedig nem találkoznak többet.

            Negyed órás késéssel meg is érkezett 3 busz, amire szerencsésen mindenki felfért. Dóri gyorsan beült az egyik ablak mellé valahol a busz elején. Nem nagyon látta értelmét, hogy a busz hátuljában keressen magának helyet, hiszen nem volt kit keresnie. Az emberek többsége eléggé unta az utat, de Dórinak nagyon tetszett a táj, és szinte szomorú volt, amikor a hangosbemondón meghallotta, hogy megérkeztek. Ekkor özönleni kezdtek az emberek lefelé a buszokról. Amikor mindenki összegyűlt egy kupacba, az idegenvezető elmondta, hogy gyalog elmennek egy várhoz és megnéznek néhány híres épületet, aztán a délután mindenki oda megy a városban, ahová akar. Aztán el is kezdődött a (kicsit sem mondható, hogy rövid) túra. Mindenki nagyon feldobottnak látszott, ami nem is meglepő: süt a nap, szép a táj és jó a társaság. Minden Dóri korabeli fiú és lány végig hülyéskedte az utat, és úgy látszott, ez egész nap így is lesz. Kivéve persze Dórit. Ő még mindig furcsán érezte magát. Tartotta magát ahhoz a megállapításhoz, hogy nem akar találkozni Mátéval, de azért kíváncsi volt, hogy néz ki a fiú napfényben. Habár, lehet, hogy Máté meg sem ismerné Dórit. Miközben Dóri ezeken gondolkodott, Réka végigfecsegte mellette az utat, ami kicsit idegesítette, de legalább így más nem is ment oda hozzá még véletlenül sem. Amikor valami nagyon ismerős, hangos nevetést hallottak meg a hátuk mögött. Mind a két lány egyszerre fordult meg, mert teljesen úgy hangzott, mintha a bátyjuk lett volna az. És bármilyen meglepő, tényleg Norbi nevetett, még ám Mátéval! Ez a látvány duplán is megdöbbentette Dórit: egyrészt, mert a bátyja sohasem szokott nevetni (általában csak „értelmes” dolgokkal foglalkozik), másrészt viszont, hogy Mátéval van.

-Oh! Még be sem mutattam a húgaimat! – Norbi Dóriék felé tartotta karját. Dóri csak most tudta jobban szemügyre venni Mátét. Igazából nem volt nagy különbség az éjszakai és a mostani kinézete között. Csak talán annyi, hogy most jól látszott, hogy a tavaszhoz képest elég barna a fiú teste. „Nem is olyan helyes!”

-Ó, én már… - kezdte Máté, ám amikor meglátta Dóri segélykérő pillantását, másképp fejezte be a mondatot: -… pont meg akartam kérdezni, hogy ismered-e ezeket a lányokat.

-Réka és Dóri – mondta Norbi, mire Réka meglehetősen furcsa mosolyt vágott – Ő pedig Máté.

-Földesi - nyújtotta a kezét Rékához – Máté – fordult Dórihoz, és kicsit hosszabb ideig tartotta a lány kezét, mint húgáét. Ettől Dóri egy kicsit zavarba jött, félt, hogy Réka éles szeme esetleg kiszúrja, de azért hálás volt, hogy legalább senki sem tudott meg semmit a tegnap estéről.

-Min nevettetek ennyire? – lépett Réka Máté mellé. (Ami elég jellemző volt Rékára.) – Elmondjátok nekünk is?

Valamikor ekkor lehetett az, amikor Dóri elvesztette a határt a zavar és az egész napos nevetés között. Ugyanis Norbiból és Mátéból csak úgy dőlt a szó. Dóri el sem tudta képzelni, hogy tudnak kitalálni annyi hülyeséget. Bár legfőképpen azon csodálkozott, hogy eddig nem ismerte a bátyja ezen vicces oldalát. Mindenesetre a túra és az egész nap eszméletlenül gyorsan eltelt.

            Már öt óra volt, amikor a három busz elindult vissza a szállóhoz a fáradt „vándorokkal”, ám ők négyen még ekkor is csak nevettek. Dóri régen nem nevetett már ilyen sokat egyhuzamban. Gabival is sokat szoktak nevetni, de az más. Ott nem meri teljesen elengedni magát, mert fél, hogy valami olyan megjegyzést tesz, amivel megbánthatja a fiút. Ám a bátyjára, és az előző nap fényében még talán Mátéra is tehet piszkálódó megjegyzéseket. Legalább kimutathatja, a fürdőzéstől nem változott a véleménye a fiú nagyképűségét illetően. Amikor megérkeztek, Máté valahogy elkeveredett tőlük a nagy tömegben. Dóri (különösebb szándék nélkül!) körülnézett, hova lett a fiú.

-Biztosan visszament a szüleihez – mondta Réka.

-Ki? – Dóri hirtelen megrémült hogy Réka meglátta, hogy a Mátét keresi.

-Hát Máté. Vagy nem őt keresed?

-Ugyan dehogy! – nevette el magát Dóri – Csak anyáékat kerestem – Réka felhúzta a szemöldökét:

-Tényleg? Pedig nagyon helyes fiú…

-Igen tényleg. – vágott közbe Dóri. Hogy is feltételezi Réka, hogy ő is olyan fiúmániás, hogy csak úgy összejöjjön valakivel egy nyaraláson.

-… és kedves… - folytatta Réka - …és vicces…

-De engem nem érdekel! Oké?

-Pedig eléggé sokáig fogtatok kezet…

-De eng…

-Jó, jó. Értem. Akkor nem bánod, ha én ráhajtok?

-Mi? – Dóri nagyon meglepődött – Mármint úgy értem, nem Ernő most a célpont?

-De. – mondta Réka, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az amit mond. – De valahogy fel kell hívnom magamra a figyelmét. Máté tökéletes alany erre. Nem hiszem hogy bántaná ha kicsit flörtölnék vele (persze úgy, hogy Ernő is lássa), aztán pedig otthagynám…

Dórira rájött a nevethetnék. Ahogy így hallgatta a húgát, rájött, hogy még talán soha nem lepődött meg ennyire, mint most.

-Rendben – mosolyogta el magát – Tedd azt, amit jónak látsz. Én megyek és megkeresem anyáékat – aztán gyorsan elviharzott, nehogy elröhögje magát Réka előtt.

             A délelőtti kánikula ellenére, jó április időhöz illően, este hat órára lehűlt a levegő. Mindenesetre az bebizonyosodott, hogy ezen a napon már nem lesz szükség fürdőruhára. Dóri csak nagy nehezen találta meg a szüleit, mivel nekik, még el kellett menniük egy előadásra. Így Dóri megint egyedül maradt. De azért nem bánta. Elszántan elhatározta, hogy sétálni megy a parkba (egyedül!), hogy ha Gábor felhívja, nyugodtan tudjon vele beszélni. Ám a telefon csak nem akart megszólalni. Így hát keresett egy helyet, ahonnan szép a kilátás a fák között a hotelra, és elővette a jegyzetfüzetét. Ezt mindig magánál, tartotta, hogy ha lát valami szép helyet, amit érdemes lenne lerajzolni, egyből fel tudja magának vázolni, aztán otthon kidolgozza.  Most is így tett. Bár az ég kezdett beborulni, azért a tavasznak köszönhetően volt még elegendő fény a „firkálásra”. Letelepedett egy padra, és elkezdett rajzolni, de úgy érezte, valami hiányzik. Talán jobb lenne, ha kicsit magasabbról rajzolna. Akkor a hotel épülete lehetne a központban, és nem a sok fa. Körülnézett, de nem talált egy megfelelő helyet sem. Kár, hogy a park nem egy dombra lett telepítve. Habár… Azzal felnézett a mellette lévő egyik fára. Az nem volt túl magas, és pont volt rajta egy ág, amire kényelmesen rá lehetne ülni. Nem gondolkodott tovább. Mindenféleképpen szép képet szeretett volna az épületről, de nem akart képeslapot másolni. Az olyan közönséges. Sokkal jobban szerette kikeresni a megfelelő helyet, ahonnan rajzolhat. Zsebre vágta jegyzetfüzetét, és nagy nehezen felcsimpaszkodott az ágra. Huh! Talán kicsit jobban is megerőltethette volna magát a tesiórákon. De nem baj. Kisebb-nagyobb karcolások árán, de viszonylag stabilan ült az ágon. Előkotorta a jegyzetfüzetet és egy aprócska ceruzát, azzal rajzolni kezdett.

            Ahogy telt az idő, az ég egyre jobban borult. Dóri azt sem bánta volna, ha elered az eső. Mindig is szerette a gyors kis záporokat. Jól esett volna neki egy kis zuhé ebben a fülledt időben. És mintha kívánságra jött volna, el is kezdett esni az eső. Pont ezt szerette az áprilisban. Most viszont ha akart volna se tudott volna lemászni a fáról, mivel elég sok esély volt rá, hogy megcsúszik. Így csak üldögélt, és élvezte az esőt. Ám ekkor ismerős nevetést hallott meg a közelben. Jaj ne! Máté fordult be az egyik ösvényről egy kisebb csoport fiúval és lánnyal együtt. Nyílván mióta visszajöttek együtt vannak, és nagyon jól szórakoztak, csak az eső megzavarta őket. „Csak ne vegyenek észre…” Dóri igyekezte minél jobban összehúzni magát. Szerencsére arról az oldalról, ahonnan a társaság jött, úgy látszott, a faágak jól eltakarják. Csak ne nézzenek hátra, miután elhaladnak mellette.

            Szerencsére be is jött Dóri kívánsága. Mátéék az eső miatti sietségben fel sem néztek a fára, és elhaladtak mellette. „Wow, mekkora szerencse!”

-Ennyi elég volt a fáramászásból! – azzal óvatosan megpróbált lemászni a fáról. Ám ahogy az egyik vizes ágra lépett – RECCS! –és lezúgott a fáról.

-Basszus! – kiáltott fel ijedtében. – Kész katasztrófa vagyok.

Gyorsan végignézte magát, hogy meg van-e mindene, mintha lehetséges lenne, hogy egyes testrészeit útközben a fán felejtette. Ám arra a megállapításra jutott, hogy a fenekén kívül semmilye sem fáj. Az viszont nagyon.

-A fenébe Dóri! Jól vagy? – na már csak ez hiányzott. Dóri behunyta a szemét, hogy nem kelljen szembesülnie a hang tulajdonosának látványával. De mivel nem maradhatott sokáig így kénytelen volt felnézni a fiúra.

-Persze, csak kicsit gyorsan landoltam – mondta gúnyosan. Mire Máté alig bírta leplezni vigyorgását. Ha jobban belegondol, tényleg röhejesen nézhet ki, hiszen nem csak hogy el van ázva, de a földdel való érintkezés következtében már egy merő sár is. Az a rohadt eső, meg csak nem akar elállni. Máté kinyújtotta a karját:

-Na gyere, segítek.

-Köszi, de fel tudok állni egyedül is. Miért jöttél vissza? – azzal nagy nehezen feltápászkodott, és igyekezett olyan fejet vágni, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy sárban fetrengve találtak rá.

-Szóval láttál… – azzal Máté is körülnézett és összeráncolta a szemöldökét. -… a fáról? – hitetlenkedő képet vágott, és már nem is leplezte vigyorát.

-Ne aggódj, nem titeket figyeltelek – mondta dacosan Dóri, azzal elindult. Nem volt kedve tovább a fiú társaságában maradni, főleg mivel eléggé feszélyezte testére rátapadó vizes- és a hátsó felén meglehetősen sáros ruhája.

-Mégis mit lehet csinálni egy fán? – az eső lassan kezdett elállni.

-Semmi közöd hozzá – mondta Dóri, és igyekezett megszaporázni a lépteit.

-Ezt itt hagytad – Dóri akaratlanul is hátranézett és megpillantotta Máté kezében az elázott jegyzetfüzetét.

-Ne nyúlj hozzá! – indult el visszafelé, de már késő volt. A fiú már kinyitotta a füzetet:

-Hú! Azannya!

-Add vissza, nem engedtem meg, hogy megnézd! –megpróbálta kivenni Máté kezéből a jegyzetfüzetet, de az felemelte a kezét és hátrébb lépett.

-Vedd el! – mondta avval az idegesítő mosollyal, amit tegnap is vágott. Dóri gyorsan mérlegelte a helyzetet, és belátta, nem érnek annyit a rajzai, hogy csurom vizesen (és sárosan) egy most már ugyanolyan elázott fiú keze után ugráljon. Az még talán a mostani helyzetnél is kínosabb lenne.

-Tudod mit? Rohadj meg! – azzal gúnyos fintort vágva megfordult és elindult. Máté is utána indult, de közben lapozgatta a jegyzetfüzetet. Dóri dühös volt, hogy a megjegyzésére a fiú nem adta vissza egyből füzetet, így elhatározta, egy szót sem fog szólni.

-Á, szóval ezért ültél a fán – mutatott Máté a hotelről készült rajzra. – ezek nagyon jók.

-Ja persze – dörmögte Dóri, de azért kicsit enyhített a dühén, hogy Máté megdicsérte a rajzait.

-Komolyan, tök jól rajzolsz. Legalább ez megmagyarázza a „furcsa” viselkedésedet… A művészek…

-Hogy mit? – Máté örömmel konstatálta, a lány felháborodását. Evvel megint beszélgetésre kényszeríttette Dórit. Ám Dórinak már nagyon elege volt. Hirtelen kikapta Máté kezéből a füzetet. Már csak néhány percet kell kibírnia, és elérnek a hotelhez.

-Hát azért az nem éppen normális ha egy lány, este egyedül császkál, majd szintén egyedül fára mászik, miközben zuhog az eső. Be kell ismerned, hogy elég „furcsa” viselkedés…

-Szeretek egyedül lenni, és ennyi – beléptek a nagy ajtón, és Dóri gyorsan a lift felé sietett. Még éppen befért a fülkébe, mielőtt a fiú válaszolhatott volna. El sem tudta hinni, hogy megint ennyire leégette magát, két napon belül már másodszor, ráadásul ugyanaz előtt az ember előtt. Basszus, ha Gábor látta volna őt ilyen helyzetben, biztosan elásná magát… Apropó Gábor! Még mindig nem hívta fel, pedig mindjárt beesteledik. És ő mit csinál ahelyett hogy a kezébe venné a telefont és felhívná a fiút? Csak áll vizesen és sárosan…

>> 3. fejezet