4. fejezet: Egy kellemetlen meglepetés

            Dóri úgy érezte, hogy a visszafelé vezető útnak kicsit nyomasztó volt a hangulata. Ez – megállapítása szerint – azért volt, mert senki nem szólt egy szót sem. Általában Réka mindig végig fecseg minden utat, de most ő is ugyanazt csinálta, amit Dóri szokott. Merengő képpel bámult kifelé az ablakon. A szülők hallgatták a rádiót, Norbi pedig szokásához híven csak a laptopjával foglalkozott. És mit csinált Dóri? Természetesen ugyanazt amit mindig is, avval a különbséggel, hogy most nem saját nyomorúságán gondolkodott (mint régen), nem is Gáborról álmodozott (mint mostanában elég sokszor), hanem még mindig próbálta felfogni a Mátéval töltött néhány perc zavaros eseményit. Mi volt ez az egész? Nem úgy volt, hogy Máté ráhajtott Rékára? Habár lehet, úgy gondolta, ha már nem jött össze a jobbik, majd megelégszik vele is… De legfőképpen: miért hagyta magát? És ami talán még fontosabb (és ez izgatta legjobban Dóri fantáziáját): MI LETT VOLNA, ha nem csörög a telefon??? Azóta sem hívta vissza Gábort. Egyrészt azért, mert nem akart a szülei és a testvérei füle hallatára beszélni a barátjával, másrészt nem tudta, mit is mondhatta. A Mátéval töltött kínos jelenet előtt teljesen biztos volt benne, hogy most az egyszer nagyon lehordja majd Gábort, de, azóta változtak a dolgok… Most bűntudata volt. Hogy is lehetett ekkora barom?! Már amikor Máté követni kezdte a liftből kimenet, el kellett volna köszönnie, és visszajönnie a kocsihoz. Nem kellett volna elrohannia, mint egy dedós 6 éves! Nyugodtan és határozottan el kellett volna köszönni, és kész. Most nem kéne ezen gondolkoznia… Amúgy is. Teljesen egyértelmű, hogy Máté csak szórakozott vele. Hiszen az egész 3 nap alatt ezt csinálta! Valószínű, hogy csak hecc volt az egész. Lehet, hogy ha nem csörren meg a telefon, akkor is megállt volna néhány centire a csóktól, aztán avval az idegesítő vigyorával rámutatott volna, hogy „Nalám! Ugye, milyen ellenállhatatlan vagyok?” Aztán jót derült volna Dórin, amiért ő lehet, hogy megcsókolta volna. Ebben az esetben Gábor telefonhívása megmentette Dóri életét. Na jó. Talán az életét nem, az önbecsülését biztosan. De, az is lehet, hogy nem… Mi van, ha Máté nem szivatni akarta, hanem komolyan gondolta. Ebben az esetben, ha nem csörög a telefon… …valószínűleg megcsókolták volna egymást. Nem! Ezt a gondolatot azonnal ki kell vernie a fejéből! Ez hülyeség! Két okból is: 1, neki van barátja: Gábor. Akivel tök jó a kapcsolata, és akit nagyon szeret. 2, Mátéval úgy sem találkozik többet, tehát, még ha meg is csókolták volna egymást, avval sem mentek volna semmire. Talán annyit értek volna el vele, hogy Dórinak most még nagyobb lelkiismeret furdalása lenne…

            Úgy látszott a visszafelé vezető utat mindenki nehezebben bírta, mivel mire megérkeztek, az apán és Norbin kívül mindenki aludt és az utóbbi is már csak zenét hallgatott. Miután nagy nehezen becipeltek mindent csomagot a nappaliba, mindenki bevonult a saját szobájába és bár még csak 4 óra volt, lefeküdtek aludni.

            Sajnos hiábavalónak bizonyult Dóri és Réka könyörgése abban a témában, hogy ne kelljen iskolába menniük ezen a héten. (Pedig nem győzték hangsúlyozni, mennyire kifáradtak az utazásban.) Így hát csak egy pihenőnapot kaptak, szerdán meg már mehettek is az iskolába. Dórit Gábor azóta sem hívta fel, viszont most még örült is neki. Még mindig nem tudta, hogyan szokás ilyen helyzetben viselkedni. Leszidhatná a fiút azért, amiért nem hívta, de ő viszont majdnem lehet hogy megcsókolt valakit. Ebben az esetben elég pofátlanság lenne, ha még ő pattogna. Mondjuk, az biztos, hogy Gábor semmiképpen sem fog tudni Mátéról. Még csak ez hiányozna!

-Tökéletes – vigyorgott a tükörképére Dóri. Fehér, testhezálló pólót viselt barna, fodros miniszoknyával(!). Általában mindig farmert hord, de most úgy érezte, muszáj egy kicsit kitennie magáért, hogy hatásos legyen a hazajötte Gábor szemében. Most még a haját is szétengedte. – na jó. A tökéletes talán túlzás – hervadt le az arcáról a bájmosoly.  – de jobb mint egy halászgatya bő pólóval – azzal vállára kapta táskáját és lebattyogott az emeletről.

-Hú, de kicsípte magát valaki – fogadta Norbi a konyhában. Dóri gúnyos vigyorral felelt:

-Hú, de ideges valaki… - ismerte bátyja effajta mellébeszélését. – most kit rúgsz ki? Melindát?

-Frászt – ivott bele Norbi a kávéjába– vele már rég nem is találkoztam.

-Bocsi, le vagyok maradva a nőügyeiddel –huppant le bátyja mellé és elvett egy mézes kiflit.

-Ma Kikivel találkozom.

-Hogy lehet valaki olyannal járni, akit Kikinek hívnak??? – nevette el magát Dóri.

-Ez csak a beceneve – jegyezte meg epésen Norbi, és ismét a kávéja felé hajolt.

-Na ne mond.

-Igazából nem is járunk. Csak egyik haverom húga, ezért egyszer elmentünk a moziba. Csak egyszer! – tárta szét a karját – De azóta teljesen úgy viselkedik mintha évek óta együtt lennénk –jelenetet rendezett amikor meglátta hogy Laurával jövök le a lépcsőn – (Laura évek óta Norbi legjobb „lány haverja” soha nem jártak, és Norbi szerint nem is fognak, mert az tönkretenné a barátságukat. Dóri szerint Laura amúgy is túl jó Norbihoz, akinek valamilyen értelmetlen ok miatt rendszerint az idegesítő plázacica stílus testesíti meg az ideális barátnő szerepét, bár ezeknek a kapcsolatoknak előbb vagy utóbb úgyis mindig szakítás a vége.)

-Hát, akkor kellemes társalgást Kí-kí-vel! –azzal kiment a kocsihoz.

            Az iskolában az egyre közeledő év végi kupa miatt az egész focicsapatot kikérték a tanórákról, és egész délelőtt edzettek. Ez csupán annyira érintette Dórit, hogy csak az ebédlőben volt esélye találkozni Gáborral (aki nagyon „fontos” tagja a ………. Gimi csapatának). Ám amíg a fiúra várt, addig legalább hallgathatta Kriszti hosszas beszámolóját a hétvégén történtekről.

-Ja, és amúgy lett két új osztálytársunk – jegyezte meg Kriszti, miközben próbálta kiturkálni a borsót a rizséből. – egy fiú meg egy lány. Hétfőn mutatta be őket Kovács osztályfőnökin.

-És hogy-hogy nem láttam ma egyikkőjüket sem? – kóstolt bele Dóri a levesébe.

-A csaj mára kikérőt kapott, hogy segíthessen otthon a költözésben, a fiúról viszont nemtok semmit. Állítólag reggel rögtön az igazgatóiba hívták. Ki tudja, mi a fenét csinált.

-Szóval még egy barom.

-De nagyon cuki barom… - mosolygott sokatmondóan Kriszti.

-Nem azt mondtad, hogy beszéltél Attilával, és most szent a béke?

-Tudod, hogy nem akarok hozzámenni Attilához – legyintett Kriszti, azzal eltolta maga elől az egész tálcáját. – Ez a menza ehetetlen – s hogy hitelt adjon szavának hosszasan elfintorodott. – Nézd, ott jön Gabi! Az a barom edző biztosan jól lefárasztotta őket – mutatott az ajtó felé. Dóri gyorsan odafordult, és felvette bájmosolyát. Ám amikor megpillantotta ki jön be az ebédlőbe a focicsapat mögött, hirtelen elállt a lélegzete, aminek aztán hosszas köhögés lett az eredménye.

-Ja, igen, most látom megjött az új fiú is. Asszem Máténak hívják – tette hozzá vidoran Kriszti.

Dórinak hirtelen zakatolni kezdett az agya. EZ LEHETETLEN! Ilyen nincs! Hogy lehet ilyen szerencsétlen valaki? Az képtelenség, hogy annyi város közül Máténak pont itt kell felbukkannia! Biztosan csak képzelődik!

            Eközben Gábor észrevette Dórit és mosolyogva elindult felé. A baj csak az volt, hogy úgy látszott, Máté is meglátta a rémült lányt. Basszus! Most hova rohanjon? Mind a két fiú megindult Dóriék asztala felé. Szerencsére Gábor ment elől, így nem láthatta hogy Máté is ugyanabba az irányba tart. Dóri nem tudta megállapítani, hogy az utóbbi milyen hangulatba közeledik felé, mivel Gábornak egyből feltűnt volna, ha nem a szemébe, hanem a válla mögé néz. Igyekezett visszaerőltetni arcára mosolyát, de végig csak ez zakatolt a fejében: csak ne csókoljon meg, csak ne csókoljon meg, csak ne csókoljon meg! Bár az okát most hirtelen nem tudta, de érezte, hogy ez lenne a lehető legrosszabb dolog ami ebben a helyzetben történhet. Ám amint Gábor odaért hozzá, megragadta Dóri kezét, egy gyengéd lendülettel felhúzta ültéből, magához szorította és hosszan megcsókolta. Más esetben nagyon jól esett volna neki ez a szó nélküli ritka üdvözlés, de most úgy érezte, bár süllyedne el. Az teljesen lehetetlen volt, hogy esetleg Máté nem szúrta ki a heves gesztust, hiszen a környező asztaloknál ülők is halk kuncogásba és suttogásba kezdtek. Amikor végre szétváltak egymástól, Dóri zavartan nézett körbe:

-Mindenki rajtunk vigyorog – súgta oda féloldalasan Gábornak.

-Had vigyorogjanak. Nem titok, hogy imádnivaló vagy. Főleg miniszoknyában… – Dóri erre pironkodva elmosolyodott, de közben óvatosan megpróbált átnézni barátja válla fölött. Még pont látta, hogy Máté meglepetten áll egyhelyben, aztán gyorsan irányt vált és leül egy másik asztalhoz, ahol néhány fiú osztálytársuk ült.

-Milyen volt a kiruccanás a szülőkkel? – kérdezte Gábor miközben leült. Erre Dóri is észbe kapott és figyelme ismét az asztalnál ülőkre fordult, és visszaült a helyére.

-Jó, csak valaki elfelejtett hívni – mondta még mindig zavartan. Vajon most mit gondol Máté? Biztosan hihetetlennek tartja, hogy egy ekkora lúzer csajnak ilyen csodálatos barátja legyen… Vaaagy, most rájött, hogy nem egy olyan lánnyal van dolga, akit csak úgy megszívathat egy árnyékos folyosón… De az is lehet, hogy egy gonosz számító némbernek tartja, amiért nem szólt a barátjáról, vagy amiért lehet hogy megcsókolta volna, miközben van barátja! Akárhogy is, az biztos, hogy lesz egy-két kelletlen szava Dórihoz… (Nem is lenne Máté, ha nem tenne semmilyen leégető megjegyzést.)

-Hívtalak, de kinyomtad.

-Éppen indultunk, és nem akartam az egész család előtt beszélni veled. Ne haragudj.

-Semmi. Úgy sem tudnék haragudni rád – na szép! Még ő kér bocsánatot! Hát ez az egész találkozás egyáltalán nem úgy halad, ahogyan ő tervezte. Ezek után Gábor elment kajáért, aztán együtt ebédeltek, természetesen a többi csapattárs jelenlétében. Így a további beszédtéma nem is lehetett más, mint a foci.

Dórinak még volt egy angolórája, Gábor pedig elkísérte a terem bejáratáig. Ott még egyszer megcsókolták egymást (bár ez már nem volt olyan hosszú csók, mint az ebédlőben), amikor megszólalt egy (sajnos) jól ismert hang:

-Á, szia Dóri! – Dóri (már ha lehetséges) még jobban meglepődött mint az ebédlőben. (Pedig sejthette volna, hogy nem számíthat diszkrécióra Mátétól, mégsem tudott megszólalni.)

-Ti ismeritek egymást? – nézett Gábor kérdően Dórira, de ő még most sem tudott megszólalni. Ellentétben Mátéval:

-Igen. A hétvégi orvosi konferencián találkoztunk. Az én anyám is orvos. Jól elvoltunk. De én most megyek, hagyom turbékolni a szerelmeseket – azzal a már ismert vigyorral óvatosan eltolta az ajtóból a még mindig szótlan Dórit, és bement a terembe.

-„Jól elvoltunk?” – kérdezte Gábor egy eddig ismeretlen hangnemben.

-Hogy micsoda? – ébredt fel Dóri.

-Hogy érti ez a mitugrász, hogy jól elvoltatok? Mind a három napot vele töltötted?! Ezért nem hívtál, és ezért nyomtad ki a telefont??? – Dóri csak most ismert rá a hangnemre. Düh.

-Te meg mégis miről beszélsz? – háborodott fel most már ő is. – Pont, hogy te nem hívtál fel négy rohadt napig, azt az egy alkalmat kivéve, amikor történetesen TÉNYLEG éppen indultunk a kocsival! Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Norbit vagy Rékát! Nem is! Inkább a szüleimet! Amikor pedig Mátéval találkoztam, a testvéreim is ott voltak, és egyáltalán nem is számított hogy ott van, mivel végig a te hívásodat vártam és nem is nagyon figyeltem, miről dumál az a „mitugrász” a bátyámmal! – „Huh, hát ennyire könnyű a szemébe hazudni annak, akit szeretünk?” Dóri és Gábor csak álltak és meg sem szólaltak. Habár, úgy látszott Gábor már inkább azon gondolkodik, mit mondjon, nem pedig Mátén járt az agya.

-De akkor miért mondta hogy… - váltott bocsánatkérő hangra a fiú.

-Nem tudom, mit miért mondott. Őszintén szólva, még rá is hajtott Rékára, szóval… - mondta most már lágyabb hangon Dóri.

-Én tényleg szerettelek volna hívni, de az egész hétvégém edzésekből állt…

-És én is szerettelek volna hívni, csak női büszkeségem megtiltotta, hogy kimutassam, mennyire hiányzol… - ezt olyan aranyosan és bocsánatkérően mondta, hogy Gábor elmosolyodott és újra megcsókolta. Dóri most először tudta nyugodtan élvezni barátja csókját, hiszen most már nincs miért aggódnia. Mintha egy másik világba csöppenne…

-Az a piszok női büszkeség… - mondta Gabi sokatmondó mosollyal.

-Lassan ki kellesz iktatnom – mondta Dóri szintén mosolyogva, de belülről mardosta a bűntudat, amiért nem volt őszinte a fiúval.