A CSALÁDOM: /made: 2008.08.04./

A családomról talán kicsit könnyebben beszélek, mint saját magamról. Nagyon szeretem őket. Egy emeletes kertesházban élek, anyával, apával, és a három évvel fiatalabb öcsémmel. A városban lakik még egy kis panelházban a mamám (apukám anyukája). Régen a mi házunk, volt, de miután mi megvettük a mostani házunkat, az ő kertesházát eladtuk, és beköltözött a panelba.

Azt hiszem, szerencsés vagyok, mert viszonylag jó a kapcsolatom a családom minden tagjával. Persze én is szoktam veszekedni, néha hisztizni, hol jogosan, hol kevésbé. De alapjába véve, nyugodtan élünk együtt. Persze az én családomnak is megvan a maga sötét titka, amiről nem szeretnék többet mondani, minthogy, volt olyan, amikor úgy nézett ki a szüleim elválnak, de most talán minden rendben. Életemnek ez a része nem olyan dolog amit illene, vagy egyáltalán le akarnék írni egy ilyen oldalra...

Anyával a legközelebbi a kapcsolatom a családtagjaim közül, és sokáig ő volt a példaképem is. Nem mintha ő tett volna bármit, amiért változott a véleményem, egyszerűen, én kicsit más szeretnék lenne. De ha felnövök mindenképpen szeretnék legalább megközelítőleg olyan jó anya lenni mint ő. Tudom, rá mindig számíthatok, akármilyen baromságot csinálnék is, vagy bármi történne velem, ő ott lenne.

Apával kislánykoromban, volt szoros a kapcsolatom. Mindig azt mondták rám "apja fia". (Annak ellenére, h akkor is lány voltam.:) ) Most is jóban vagyunk, bár már fárasztanak az örökös viccei, de hát egy apa mégis mit mondjon a "kamasz" lányának? Szóval ez azért bocsánatos. Rá azért jobban ki tudok akadni, mint anyára, de őt is szeretem.

Az öcsém? Fúúúúúúj! Na jó. Csak vicceltem. Bár sokszor az agyamra megy, és néha egy másik kontinensre kívánom, de ha piszkálják, vagy ilyesmi, elég ideges tudok lenni. Tavaly nyárig nem is tudtam, hogy így fel tud húzni, ha piszkálják. De az egyik táborban, rendesen kiosztottam pár emberkét. (Az a furcsa, hogy volt köztük, aki dősebb volt nálam. Mondjuk tény, h neki csak mérgemben beszóltam, amikor beleszólt az "ügyintézésembe".) Azért szerencsére, mára már nem nagyon szorul a védelmemre. (szerencsére, lehet, hogy ma már nem lennék olyan forrófejű, mint egy éve) Mind1. A lényeg, hogy bár néha kiakaszt, azért vele is jól megvagyok.

A mamámmal is jó a kapcsolatom (kezd unalmas lenni a sok "jó kapcsolat"? bocsi, ez van) Sok éven át a sok szakkör között, mindig hozzá mentem kajálni, meg pihenni, szóval jól meg vagyunk. Meg hát, mit tud az ember a mamájáról mondani? Gondolom, a többség ismeri a mama-sémát: állandó a süti és az édesség, és 15 éves létedre még mindig folyton ölelgetnének. Az ő férje, még azelőtt meghalt így nem ismerhettem.

A másik mamám pár éve meghalt. Még egészen kislány voltam: kb. harmadikos lehettem. Emlékszem, hogy mindig tanítgatott rajzolni. Gyönyörűen festett, és én mindig csodálattal néztem. Elég valószínű, hogy tőle örököltem a rajz-szeretetemet. Rákos volt, és a kezelés ideje alatt nálunk lakott (eredetileg messzebb lakott az unokatestvéreimmel és nagyapával együtt), és ez alatt az idő alatt rengeteget voltunk együtt. Nagyon szerettem, és hiányzik, de legjobban anyát viselte meg a halála (hiszen mégis csak az anyja)

Hát, nagyjából ennyi. Nem akarom felsorolni az összes unokatesóm, nagynénim, nagybácsim.

Talán még ide tartozik a 4 házi kedvenc, hiszen felük élek együtt. 3 macska: Folti, Fifi, Kormi (nézzétek el a gagyi neveket, kicsi voltam, amikor kaptuk őket), és egy kutya: Bogár.

Mostmár tényleg ennyi. Más nem jut az eszembe.